5
Világlyuk

Az ész vagy épp a butaság a kincstár?
Az omladozó falon a penész
(ez is több, persze, mint semmittevés,
vagy hanglavina – ha elolvad, nincs kár),
rögeszme salakja mit kikezdhet bár
–  festett álmot, vakolatot –, kevés
ESÉLYE VAN, HOGY A HÁZ ODAVÉSZ.

ROSSZKEDVŰ TÉL UTÁN NEM MEGDICSŐÜL,
DE ÚGY-AHOGY MEGNYUGODHAT A LÉT;
BOSSZÚSÁGKÉNT A SZÍVEDRE KIS KŐ ÜL,
NEM DŐLTÉL FEL, BÁR ALATTAD A SZÉK
KILAZULT LÁBA BOSZORKÁNYSZOMBATRA
FELAJZVA VÁRT (INGERKÜSZÖB-ALATTRA
zsugorodott baj – nem fut fel a vér,
MINT KÍSÉRLETI KIS FEHÉREGÉR).

SZÍNÜLTIG TELVE, GONDOKBAN A NÉPSÉG;
szűk szemrésen át nem nyílt szét a tér –
EGY CENZÚRA-KÉSLELTETETT LEVÉL
NE AGGASSZON MÁR, MERÜLJ BELE MÉLYKÉK
káprázatokba. – Rajta, papírárnyak
könnyed röpte! (Rajtad csak súly s a kár –;
KÖNNYELMŰSÉG VOLT, NE TAGADD, SZAMÁR,
KÖVETNI A BETELJESÜLÉSVÁGYAT.)

Nagylelkűség – ha eszed bölcs világlyuk.
Mit érsz vele (!) – a teremtés talány.
MÚMIÁK VÉRE A SEMMI FALÁN;
LEKOPTATOTT, FAGYOTT MEMÓRIÁJUK
TEJUTAK TEJÜVEGÉN ÁT-ÁTTETSZŐ
AGYVELŐ METEORITVONALA.
SZÁRNYASZEGETT ANGYALI GÉNRAJT METSZŐ
TÖRÉSPONT NINCS MÁS. CSAK A CSEND MAGA.

2009. augusztus 4.
Lesz megváltás – a világ végezetéig?

Tehetetlenség (mert irodalom) –
gyengeelméjű ivadéknak most már,
ki mondja meg: érdemes még vajon
írni?... Ihlet! (röhögnek), mintha fosnál –;

időveszteségeid s a kudarc
dacára vén latorként új világban(!)
le se köpnek, meg se követnek – mit akarsz?
Eleven hulla egy idegen ágyban!

Mert mások matraca és más-emlékek
és felmelegített szenvedélyek. (Jöhet az ak/gg/-
kori vallomás.) A pej kocogása a tordai
sóréten – (ezt még van akivel megosztani);
ámde a vitamin- és szabadakarat-
hiányos, sótlan évek és a toll
tompa üressége – papírvágyak, ritkán fehérek,
inkább sötétek, mint a protokoll-
asztalok felé sandító éhségérzet.

Láttad-e a handabandázva rángatózó
udvari népséget?
(Anus mundi!* – a komédiát
nem ismerő heherészése, ideát vagy odaát,
mindig nevetséges.)

Bevallani, hogy még élek?!

Az ostobaság nyüzsgő tejszínhabos zsákja,
a kukurékoló kivagyiság keresztespók-eledele
s a tőről-metszett naivák népies (lóhere-)
gyökerüket abortáló, elit-tobzódása.

Végül a posztmodern-utánzók hada
és drága pénzen vett közömbös dzsungele
– („Repítsd ide már azt az 50 Eurót!”) –,
utóvégre Assisi Szent Ferenc is a feje
fölött át-átsuhanó angyalok
morzsáin éldegélt vala.

A gatyád alól kispriccoló »fagott«
őserdő-ösztöne (túlélő Ádám!),
delejes zakatolás s ami a füledbe fér,
mozgalmi rögeszmék s röpcék a tér
minden sarkába kiragasztva, de nincs már veszély,
hogy kivágódjék a történelmi ármány
vaspántos kapuja, s mint ördögi kísértetjáráson
átmentett képzavar, tántorogva eléd álljon
a Bálvány.

Romantikus képzelgés tárgya:
a viharokban edzett árboc,
taknyolódva vagy tajtékosan áll most.

Kiolvad belőletek is a fekély valahára –
nincs demokratikusan össznépi jog (élj bárhol),
hogy letörölhesd a port a fáradt múmiákról.

Sok hűhó – golyóálló mezben – semmi(v)ért?!
Mihez kell ma még bátorság (vagy a kín)?
Horkolva elheverni a múzeumkert liliomágyásain.

Közben fantáziátlan agygörcs, ásít
a fejsebed, és a pökhendiséged
penésze mögött képződik egy másik.
Csigolyákat széttörő alattomos végzet!

(Az olvasás divatja után
a nemolvasás unalma talán?)

A dúlás, diszkréten, még nem halál –
villámsújtott fa alatt aki áll,
vagy a Szamos árvízörvénylésében
a magányára törő elvont félszben.

2012

*a világ végbélnyílása



Lármázással
gyógyítani
a süketséget

v
Hőskorok dilemmája
Zivataros krónika

Kúszik a felleg, csúz a beszéd;
kormos üvegre – kormoz az ég –
bűzlehelet száll, görcsös a lét.

Csordul az édes fürtön a fény,
bárha esengsz még, muslica-lény,
mustzavarosba fúl a remény.

Édeni kerttel íz s a bogár
árba hanyatlik (dől a dagály) –
tükröd a szennyvíz; szem sava sár.

Szűk alagútban – tört, meszes ér –:
serceg a vízcsap, sípol a vér;
zöldarany-álom sápad, alél.

Hús fedezéke: smink csak a bőr;
gaz s derű füstje ég fele tör –
izzik az alkony; zárul a kör.



Küzdelem Medúzával

Az éjszakai égbolton ne keresse senki ma
a Medúza fejét. Látom végképp elváltozott
szépségét, mely áldott sejtjeiből fény-
sugarak helyett mérget okád, látom kiugró,
gyűlöletet sugárzó szemét, s a gőg pikkelyeit,
miket durván kikezdett csigolyái porcain szaru-
páncéllá növesztett, hogy megközelíthetetlenné
tegye magát. Több ez mint az elveszett ifjúság
esélye; nem az Idő, csak a belülről burjánzón feltörő
erőszak egy másik: beláthatatlanul sivár térben 
tehette ezt vele, hisz örökös szomjúság gyötörte
az elérhetetlen örömök után, s a fájdalom árnyékában
immár meddő ölébe ejtve sok kényszerképzetből
szaggatott kacat (tébolyt keltő sikongása egeket
hasogat, vihar szele sem tombol jobban), s tán épp
ezért: ahányszor a szemébe néznék, annyiszor kővé
változtatna  s nemcsak engem: az emlékezetben
elraktározott minden szépet, igazat, ami meg-
történt vagy megtörténhetett volna velünk.
Rejtőzködő lettem, én a mindenkor nyíltan
kiálló, akinek nem volt rajta kívüli titka és
ugyanúgy ragyogása vagy kudarca nélküle?
Élni a Medúzával – a Medúzáért! (ezt még Pallasz
Athéné előtt is megfejthetetlen – a halandók
haszontalan életével is feleselő aberráció).
Semmi csáb nem hajtja már felém, legfeljebb
a kicsinyes bosszú, a komplexus átka, amiért az
isteni hatalom szeszélyét tehetetlenül kellett tűrnie.
(Ha valakire saját hitének templomában sújt le
a sors, az ezerszer is szertekígyózó dühvel ostorozza
a külvilág elérhetetlen ígéreteit s egyúttal önmagát.)

A magány kísértése végtelenné válhat, midőn akárki
élőt egyből halottá dermeszt fékezhetetlen tekintete.
A képzeletem pajzsáról visszatükröződő torz kép-
mástól rettegve, egyre inkább csak hátrafelé haladva
közeledhetek hozzá. Akit tulajdon természete
béklyózott meg. Az ég nem tud többé kivilágosodni
számunkra; vergődését ráadásul mint békanyálba
fojtott, nevetséges kuruttyolást hallgatom, amióta
ráncoktól elfeketülő orcájáról eltűnt a buzgólkodás
családias maszkja. Elégtétel gyanánt csak egy-egy
diadalt mímelő, részeg zsoldosoktól eltanult röhej,
miként ha az egészséges nemiség éjfekete kancája
hólyagos himlőtől lúdbőrözne, s ugyanazok a
sziszegve tekerődző, a halál nyelvét öltögető
hüllők nyüzsögnek agya tövében és ágya alatt.

(Kapkodva összeseperném őket napestig, ha jön a
szemetes – de hát én nem vagyok Zeusz.)

2011. június 28.           
A kórkép és a test összeérnek

Szétrobbant tetőszerkezet.
Hol az illatos tealevél, mely soha nem szárad el?

A csontok kattanása s a hajlékony borda helyett merevülés.
Mikor kezdődtek el a tünetek? A szemgolyó nem engedelmeskedik –
a bandzsító tekintet meddig élősködhet a bénult idegeken?
Ugyanúgy: a test megfeszül, görcsbe merevül, ha a pulzus
extázisba esett! Kikapcsolni mindenféle célegyenest –
ambíció, harci készültség, intelmek, idült félelem,
tehetetlenség, zsoldos szavú politikum (!); egyedül
a gyermekkor, a képzelet mezeje.

A hálózati utak kilátástalansága: a másba-menekülés
       torzói, emberbaráti duzzanatok váladéka,
levegőtlenség zárlata. Csak a szemét.

S amit az ördöngös Úristen kifröccsent még a szádból.

2014. július 17.



Mindenki másképpen egyforma

  A Ferenczi Sándor-változat

Mindenki másképp éli meg
a tudattalan kísértéseit,
a zuhanás kábulatát.
Van-e felettes-én, s ha nincs, miért
zavarja meg a normál(is!) terápiát?

A furunkulus gyógyítása;
a felszívódott morfium az el-
öregedett idegsejtekben,
miközben térdünk összekoccan az
epileptikus rohamok alatt.

Vad ló (vad lélek?) megszelídítése
– trágár szavak és korai magömlés  –;
a  sárkány mint erekciós-szimbólum
nagyapakomplexus ködében a
veszedelmek jégkorszaka után.

Mindenki kiválasztott és beteg:
az öröklődés, vagy csak különös
(nemi) kísérlet ősvalamije.
A szelf – az út bemérhetetlen a
parttól a mély tengerfenékig – 
vajon ma mekkora narcisztikus
energiát visz át a „tárgyra”?
Ha majd szerelmünk lángjai kihunynak,
a „sötét zsarnok meghal” * – és vele
a szexuális túlértékelés is.

Avatatlanok álomfejtéséből
mi marad (?)  – megszűnőben végre
paranoiád oka.
                        Szerepjátszó vágy:
a megfigyeltet is megfigyelésre
sarkalló!... Ki fogja kéjes haraggal 
a késleltetett orgazmust (orgyilkos
támadást) kilesni az éjszakában?
Alattomosan kúszó pók: elér az
undor. Az önbecsülés hiányában
szenvedő pszichoanalitikusnak
lesz-e majd analitikusa az
elszenvedett katasztrófák után?

                    ^
Mikor még csukott zsebkönyv voltál
ANYÁD TESTÉBEN! Zárt ajakkal,
nyitott köldökkel, szennyezetlenül.

(Ami zárva volt, jaj, kinyílt,
és ami nyitva volt, bezárult.)

„Még nem látjátok, feleim,
isa  az analízisnek vég-
elgyengülésben kell kimúlnia.”

*Freud
     A teremtés kudarca

                                  „Van neked fölötted?”
                      (Nemes Nagy Ágnes: Istenről)

           Mások oldalán álltál mindig,
           tudom, a mozdulatlanok között.
           A jámborság és csendes élet-
           ígéret forrongó agyamba,
           tüzes velőmbe ütközött.

           Mutációid nálam csődöt
           mondtak eszerint (?)  –  ha örök
           szomjúság űz belülről és hevít
           fogaimmal megrágni sebes számban
           világod csuszamlós kavicsait.

           Pereljek bármiért (már értem),
           ha nem is fogok elbukni, nekem
           a képtelent kínálod föl, az ólom-
           nehéz teremtés kínját. Így fukar
           áldásoddal nincs amit kezdenem.

           Hány lázadó, ha kellett, veszni
           hagyta dacos fejét. Te ravaszul
           most is tán erre számítsz, és Halált
           ígérsz öröklét helyett?!  –  hisz nem annak
           kell az imádság, aki megtalált.        
Ahogy

        A délutáni álmatlan vizek:
elmerülni bennük, jaj, nagyon ritkán
lehetett; zsúfolásig telt ebédlő-
asztal s önkínzó agyjáték után
(csupa skandálás, görög metrumok),
könnyű s undorító pletykák helyett:
titkom! – csak az enyém –, s oly szédítően
nagynak tűnő «felségterületek«.
A bántalmak s kis, bélyegnyi sebek? –
nem is a szív sebei még (bár a csaló
világ ordinárébb és szellemtelenebb
volt, mint a híres trójai Faló).
Halálra – a nagy háború ostromát
végigizgulva (gyermeki öröm
is volt ez: felfedezés valahára,
a pincelak gyertyafényben imbolygó
árnyai között) – nem gondolni a halálra:
ez volt az első «ars poeticám«! – csak az
rémített meg legfeljebb, hogy az Isten
nem téríti el a srapneleket.
Valami ott lüktetett belül, ha igaz,
talán épp amiatt: nehogy váratlanul
          érjen, ami kívülről fenyeget.
          Ahogy az advent jött, érces fagyok
          csillogásával, mint szép, új világra
          a terror: bennem mindent szétzilált
          az álszentség s szónoklatok dagálya.
          Ti persze nyugtatni akartatok –
          s én tudtam, mindig magamnál vagyok.


A kiszámíthatatlan

És vadul tiltakoztam: nem leszek
rabja soha senkinek! - de a másik
(te? – vagy egy másik énem) valaki
kinevetett: „Még hogy a valóságnak
sincsen hatalma fölötte!” S én közben
/le/sajnáltam a gyengéket. A gond nem
felhő, a gond: az gyönyörűség, mondtam,
s hittem is bősz konokul. És utálat
töltött el a helyezkedő, puhány
meg sunyi fajta láttán. «Ragad rájuk
a bűn« – sok, kísérteties agyrémalak! –
(A sokkhatás a végére maradt.)

Érzékeim a kiszámíthatatlan
alagútjában virrasztottak (volt-e
valami egyáltalán, mi átformált-
alakított?) hányszor álltam a napban
s a csönd előtt vakon, süketen(?)
            ámde
a drága halott árnyakat légiesen
körülölelő szélre mégis tudatos
érzékenységgel – mintha csupaszon!
(Az észleletek súlya mily csekély.)
Valami felcsap: láng vagy bűz! – a kéj
kihívásai: mára már csak emlék,
csak lesajnált kaland – vajon elég
mély volt-e, vagy sekélyes «nemlét«
az annyit hangoztatott szakadék?

2008. december 13.


RONDÓ (2)

Egy kis halál, mint lenyelt szilvamag,
mint aranyér, mely mit sem ér, csak szúrást
érzel s pergamen arcod elborul, mást
képzelsz magad elé, fiatalabb
tükörképed, hisz lelked még te vagy,
s ha éjnek mélyén asszony karja nyúl át,
rikolthat fájdalmad, mint a vadak,

légy bár végtelent hajtó hullámdúlást
hallgató száműzött, ha kél a nap
– vesszenek téli nyavalyák és hurrák! –,
elég egy kegyes perc, s meddő marad
tengerár, halál s lenyelt szilvamag.

Újhúsvéti krónika

Nyelvet ölt rád tennen véred
(édes tejből hogy lesz méreg?)

Becsületed, bőröd, hártyád
bepiszkolták, felzabálták;

bizánci-mód, alattomban
                         velőd árulják marokban.

Mohóságuk ha alábbhagy
(nem verseng mint hiú násznagy

botor utód egy se): szálkás,
rideg napok terhét áldás

nem kíséri; s bár meggyónnak,
hitele a szűnek, szónak

kelevény csak meg nyűg rajtad,
se ezt, se azt nem akartad.

A törzs telis-tele kartács;
ami jóság, csupa forgács.

Simogatásra sem adták,
halogatták s elhallgatták.

Megtagadva, mint egy céda!
Özönvíznek való préda

a homokra épült házad;
elherdált Csontváry-vásznad

is halotti porrá lészen –
hánykolódhatsz éjben ébren:

„Ki ő, kinek mennyben, földön
lelkét hitem helyett őrzöm?”

                    Kaméleon nyúlba oltva.
És vegyes saláta volt a

sors, amit egy szép, dilettáns
kéz tett eléd. Ugyan, kit bánts?

Házi spicli menedéke
múltad – ki fizet meg érte?

Tanú voltál, aki véd itt
minden vásárra vitt régit

(fel ne üvölts iszonyattal;
szemberöhög Gyermek, Angyal).

Génjeidből tör rád önként –
ismerd meg a dühöst önkényt.

Bordád kitépve se retten:
„Költözz belém Ismeretlen!”

Más család sem igen tudhat
elképzelni iszonyúbbat.

Gyógyulás esélye? Bűbáj
sem segít (törékeny fűszál);

        minden árulás csak álom
       e kívül a nagyvilágon.

                    2003. április 24.


Az ideképzelt másnap reggelek

Az elérhetetlen, a meg-nem-történt
izgalmának, iszonyatának üres
hálójában. A nádszál-rögeszme, hogy
egyenes maradj, holott jobban izgathatna
a más modor, az új fényhatások
lélegzetelállító lehetősége
(Tintoretto virrasztó tekintete
a fojtott levegőjű középkori
históriák árnyékában). Ma is
csak csonka arcok s védelemhiány.
Nem az aggaszt, hogy egyszer csak
eltűnsz innen, hanem maga a belső táj
porlik, süllyed, apad, szakadozik
szét, foszlik semmivé végérvényesen,
harmatos lelkiismerete hiába remeg.

2014



Ösztön, este

Hol van a játéktelefon, melyet
szerencsére soha nem tudt(n)ak lehallgatni,
hogy kibeszéljem magamból mindazt,
amit eddig illett szégyelleni.
Ez az este az ösztönösség teljes hangját jelenti végre,
valahol úgy, mint a könyvszekrény totál hallgatása.

2014. augusztus 24. 
Duray Tibor: Wertheim,  Main folyóról.
Duray Tibor: Beszélgetők.
Parafrázis

Innen, irodalommagasból
törölni mindent, mi létfontosságú volt.

Az Isten ha kibírta annyi ideje, nos,
okos diétával (mert okádhatnékotok van
a formáját vesztett pöffeszkedő világtól),
borral, versekkel jóllakhatnátok legalább.

Havas csendben ki hallja meg, ha holmi
badarsággal riasztod el a koholt idillt?
Nincs más menedék, mint bevallani,
hogy nem lesz több diadal.
Elég a visszaúton leroskadni, midőn már
az üresen kopogó csont is nehéz teher.

Legkönyörületesebb béke visszasüllyedni
a közöny alá – de van-e hová?

2015. január 2.

       Munkafüzet  (VI.)    
    Réka majdani monológja

Van egy délután amikor
összekuszálódnak az álmok
a tanúvallomások és mintha
vendégszöveg volna minden
koponyája hátulról megvilágítva
de már csak a lekapart bőr alá-
szálló pilléi az üres velős csont a ki-
pöckölt kirázott kikapart gondolatok
hüvelye – miért marad(t) meg
valójában csak kevés külsőség az
emlékezetemben(?)  a kerekasztal fölött
borzolódó üstök röpködnek a tincsek
amint anya szabóollóval nyírja
őt a nevetségesen viaskodót akit
a világ eltaszít akin nem lehet
segíteni aki mindenkin segít
a céltalan olvasásban elakadva meg-
sebeznek a szavak és célpont leszek
s amikor ébredés után tiszta tudattal
Mozartot hallgatom s őt látom(?)
ki pillantott be közülünk egy apa
szívébe?  visszhangjai völgyben
lépcsőkön visszatükröződése vízben
kövön és zöld zivatarba száguldva
vonatfülke üvegén elsuhanó árnyképe
s a teljes eltűnésével fenyegető nap
ha erőt vesz rajtam a nememlékezés
lesz egy délután amikor – – – – – – –
A sólyomréten át

„és egyszerre lakod mind a négy sarka megindul”
                                               (Vörösmarty)

amire nem emlékszel
vagy nem akarsz
emlékezni a sólyomréten át
klasszikus szimptomák

a rég beomlott tetejű
udvarház a mohás igék
a hosszúfarkú citromsármányt
rejtő tarló a cickány rágás-
nyoma a rovarok páncélján
– minden kódolva testem préda
májam préda a gondolatok
könyvtárta is iszapos hallgatás
mint árvizek után s a gyermek-
KOROD IS VÉGKÉPP
Profán zsoltár
         a százhúsz éves Füst Milán emlékének

Bocsásd alá/bb/ fellegtelen eged
bocsásd meg gyümölcseink férgeit
a rabnak ha magát szabadnak
érzi s a társtalannak is Uram
hogy áhítozni mer
bocsásd meg a virrasztást annak
akit elkerül a siker

s életünknek hogy egyetlenfutam.

2008. július.
(Töredék)

Miután kifutsz a fasorból,
talán összeáll még egyszer benned a kép,
az egész, héttérben az erdők, a hegyek és a
szürkületbe vesző körülhatárolhatatlan
hetven év, mely valahol már szinte úgy fest,
mint mikor a víz elmossa az utakat;
miután kifutsz a fasorból,
elheveredhetsz a fűben vagy legalább
a legszélső fatörzsnek támaszthatod a hátad;
a reggeli képzelt áhítat áldásában
is részed lehet, miután elhagyod a
fasort, és emlékezetedből váratlanul
előbukkan az utolsó vendégpercek asztala,
melynél a nyolcvanas években kivándorolt
rokonokkal, régi barátokkal kávét ittatok,
s miközben arcvonásaikat már ki is kezdte
a szeszélyesen kanyargó dohányfüst,
tenyered utoljára a tenyerükbe simult,
mintegy megsejtve, hogy még vékonyabbnak fog
tűnni ezután az emeletre vivő lépcsők pereme,
melyet valaha talpuk kikoptatott.
Vigyél esernyőt magaddal és a cuppogó sárban,
ne adj' isten, az árvízzel rátok törő, iszapbűztől
megkeseredett éjszakában, húzd fel nyugodtan az
apádtól örökölt kalucsnit, különösképpen, hogy
azután már csak krizantémillat fojtogat,
ha netalán vetkőzni kezdenél szeretkezés előtt,
egy pillanatig a csupasz parketten
állva meztelnül, miután a fasorból kifutsz.

2013. december 12.
Haydn-szimfónia

T. M. keveset, alig egy oldalt írt aznap. Tudta, nem a termékenységével van baj, különben bántotta volna hiúságát a kudarc. A nagy regény harmadik fejezetén kínlódott, sehogy sem talált egy megfelelő, „elegáns” ötletet, amivel befejezze. Nem ment ki a fejéből a viharvert gramofonlemezről hallott zeneszám – egy Haydn-szimfónia volt –, melyben a hegedű, a gordonka, a fagott játéka, az oboáé is, nagyon egyszerűnek hatott, nem volt bennük semmi hivalkodó, a zeneszerző mintha került volna minden hangszeres bravúrt. T. M.-t a szólóhangszerek meghitt kamaramuzsikája egészen elbűvölte s megnyugtatta; a finálé rondóját nem várta meg, igaz, csak elképzelte, hogyan hangzik fel majd a concerto grosso-szerkezetben a hegedű... Valamikor különösen kedvelte Haydn moll-hangnemű szimfóniáját, amelyet a komponista  még a templomi szonáta típusában szerzett. Ezt az új, feketén vásárolt lemezt most még annál is értékesebb kincsnek tekintette. A zenemű hatása azonban ezúttal nem várt zavart idézett elő benne: passzivitásra késztette, egyfajta semmittevésre. S éppen ezt találta nyugtalanítónak, úgy érezte, hogy hátráltatja sürgősnek tartott munkájában. „Azért vagyok – hajtogatta magában –, hogy értelmezzem az életet... Pillanatnyilag ezt a káoszt.”
T. M. meglehetősen idegenkedett az apósa házában túl sokat hallott  Wagner-tubák sötét tónusú ünnepélyességétől, vagy már-már provokatív túlzásaitól, jóllehet abban a derűs, kozmopolita környezetben igényeinek megfelelő feleséget talált magának. Az ő írásai, úgyszólván természetes úton, agitatív ráhatások nélkül jutottak el a müncheni szalonok beavatottjaihoz; szerzőjük a gyilkosan erőszakos világban, a kereskedelmi tanácsosok bőre alá bújó ügynököknek, hadi-báróknak és anarchistáknak kedvező időkben is megőrizte intellektuális kívülállóságát. S egy bizonyos, a törtetőket zavarba ejtő félénkséget, amelyet T. M. utóbb Klaus fiában vélt fölfedezni. 
Séta közben hazafelé tartva, eszébe jutott halott húga, Carla. Épp ilyen borús, hűvös nap lehetett az is, csak hát békésebbnek tetsző. (A port felkavaró szélt nem lehetett a politikai helyzet zavaraival társítani, mint most!) Anyjukból kevés részletet lehetett kiszedni; jóllehet nem titok, hogy az érzéki vonzerővel megáldott húgocskának az volt az egyetlen maradandó fellépése – mint színésznő csak ígéret maradt –: mérget vett be, s anyjuknak, aki hiába rázta a kulcsra zárt ajtó kilincsét, tehetetlenül végig kellett hallgatnia az örökké különcködő Carla halálhörgését... A férfiak közül a legtöbben merész, kihívó viselkedésére, no meg kackiás kalapjára emlékeznek vissza; anyja bájos teremtést emleget, még ha a tartózkodó, félénk báj inkább illik másik leányára, Lulára.
Az író szép erdei úton haladt. Máskor, amikor nem ilyen csípős a szél, le szokta venni felöltőjét s a karján viszi. Esténként az Egyszellemlátóálmaiolvasta. „Adjatok nekem anyagot, világot építek belőle!” – Itt még nyoma sincs  Kant szkepticizmusának; persze később is kategorikusan elkülönítette a tudományos tehetséget a zsenitől, aki az ő szemében valamilyen bizarr teremtménynek tűnhetett: nem vesztegethette azzal a drága idejét, hogy ezt a „példaszerű ég”-et is kritikája tárgyává tegye. Így aztán elmulasztotta hozzátenni, hogy a zseninek megfelelő technikára, észre és ítéletre van szüksége ahhoz, hogy megalkothassa a maga szépségét...
Az író elhúzta száját, ez tulajdonképpen az öngúny jele volt. Ennyi bölcsesség birtokában hirtelen csalódottnak meg fáradtnak érezte magát; de érdekes módon, az otthon hallgatott zene továbbkísérte gondolatait.
Felcicomázott biciklisták tűntek föl az Ister partja felől. Hangoskodó, zászlós, kokárdás raj kísérte őket. „Az ilyen csőcselék láttán az embert elfogja a szorongás – tépelődött magában az író. Nem felejtette el beírni naplójába,  hogy a belgiumi Spa fürdőhelyen első alkalommal üléseznek a nyugati hatalmak kormányai, a vesztesétis beleértve. – Nyilván fenntartják öntésüket, hogy Németországnak jóvátételt kell fizetnie, máskülönben megszállják a Ruhr-vidéket... S nekünk már nincs rá időnk, hogy összehozzunk egy birodalmi kormányt. Már csak egy «polgári« kabinet látszik lehetségesnek...”
A felkokárdázott biciklisták közül kivált egy cingár alak. Előbb idegennek tűnt az éles fényben, de amint feléje közeledett, fölismerte. Klaus volt. Az író gyöngéden magához ölelte kamasz fiát, s egy padhoz vezette, hogy úgymond megpihenjenek.
„Gyere gyorsan, mutatok valamit!” – mondta a fiú izgatottan; keze rátalált  az apa vékony, hűvös ujjaira, s már húzta is magával.
Amikor, ezúttal együtt, megpillantották a mozdulatlan testet, T. M. még mindig a Haydn-szimfónia lassú tételére próbált visszaemlékezni. Amit látott, jobban megdöbbentette, mint a Novalis „mágikus idealizmusának” optimista tüzét (gyermeteg hiszékenységét – ő, a józan utód így nevezte) divattá élesztgetők dilettantizmusa a tragikus és visszavonhatatlan összeomlás küszöbén. Mint amikor az alga s hínár mind jobban húzza lefele a vízbefúltat, míg lassan szét nem mállik... A sápadt testről ez jutott eszébe.
„Valami fegyenc lehet. – Majd megszemlélvén közelebbről az áldozat ábrázatát. – Vagy inkább varietébohóc... Legalábbis annak látszik.”
„Én többet tudok róla – mondta sejtelmesen a kamasz. – Azt beszélik, hogy költő volt, nem közönséges csavargó. Ki akart törni ebből a mocsokból...”
„Szép. Csak kissé romantikusan hangzik” – felelte T. M.
„Vajon kik lehetnek a gyilkosai? – suttogta a fiú. – Mit tettek vele, Istenem!” – És elpityeredett.
„Miért tették?! – töprengett magában az író. – Dühödten szórakozni vágyó némberek és férfiak. S nemigen van más esélyük. Az éhség... vagy az orgia.”
Megindultak hazafelé.
Sebhelyes arcú suhanc tolta mögöttük lefújódott gumijú kerékpárját.
„Egy ringyó miatt rántott tőrt!...” – mondta fogcsikorgatva; s kitérdesedett bürger-nadrágjába törölte olajos kezét.
„Kést rántott?” – ismételte az író fia fojtott hangon, megszállott tekintettel.
„Egy fenevad volt – vágta rá fölényesen a bürgernadrágos. – Az anyját is rég elfeledte.”
„Nem csodálom” – motyogta az író, inkább csak magának. A hegedűszóló mind jobban gyengült, már alig hallatszott fülében. Klaus könnyes szemmel fogta apja kezét.
„Azért szép arca volt” – szipogta.
„Szép, csak őrült...”
„Olyan karakteres, ahogy te szoktad mondani.”  Majd kis idő múlva: „Vajon hogy hívták?...”
Komor hangulatban ültek asztalhoz besötétedés után. Marcks kisasszony szolgálta fel a vacsorát.
„Eredj, moss kezet – szólt fiához T. M. Majd a kissé dacos felhangú „nincs étvágyam”-ra elismételte a megnyugtató szöveget: – Már nem tehetünk semmit érte.”
Lefekvés előtt a fiú elszánt pózban állt meg apja karszéke előtt:
„Én a pokolba kívánom őket!”
„Kiket?
„Hát a gyilkosait... – Hangja elvékonyodott. – Láttad a kék eget felette?... S elkékült halántéka körül a kies mezőt?”
Az író mogorván pillantott fiára:
„Ezeket a mondatokat jobb lesz, ha megtartod egy iskolai fogalmazvány számára.”
Magára maradva aztán, szinte félve lopakodott az ablakhoz, s félrehúzva a függönyt sokáig bámult a kinti sötétségbe. „Ami megfogható... És ami megfoghatatlan. Ennyi volna az egész? – Hol a szimfóniára, hol fiára gondolt. S a hideg futkározott a hátán. – Hogyha ezt megtanulja, egyszer még belőle is író lehet...”

      2004. február 14



.......