2
Egy mese született, csöndesen, szerényen,
csontkupolám mögött, belül, egész mélyen.
Ötszáz magyar mondat, virágok a réten,
háromezer szavát szétszórtam szélben.
Föl is daraboltam mindegyiket szépen,
tízezernyi szótag csillag lett az égen.
Könnyem gyémántjai kopogtak az éjben.
Egymillió betű hullott, mint a pernye,
porral, szenvedéssel, szeméttel keverve.

Csupa jel és betű, töredékes ábra.
Halottként született mesém a világra.
Csupa jel és vonal, törmelékre zúzva,
lassan összeálltak, betűk lettek újra,
porból és hamuból (ahogy én is lettem):
egymillió betű, lélekkel keverten.
Csillogó gyémántok ragyogtak a fényben,
tízezernyi szótag csillag lett az égen.

A részek remegve egymást megkeresték,
a háromezer szó színezte az estét.
Ahogy ötszáz mondat lassan újjáéledt,
virágok lepték el a kiszáradt rétet.
Csontkupolám mögött, belül egész mélyen
egy mese született, csöndesen, szerényen.
Bittner János
Mese születik
Hűvös hajnal, jóleső nyugalom,
az ablakból nézve a csendet,
cigarettám füstjével rajzolom
gondolatom, valami szépet
keresek a panelek közé bújt,
apró park fáival övezett
sablon játszótér hintái között.

Kisfiam, megfognám puha kis kezed,
a lendület viszi mosolyod
fel-le, aztán bátran nevetsz rám:
- látod? Most fel, az égig szállok,
ugye ügyes fiú vagyok, apám?

A rozsda rég felfalta a hintát,
helyén talán ma már beton nőtt,
keresem egy gyermek mosolyát,
de az idő rá már fátylat szőtt.
Tiszai P. Imre
Kisfiam
                                            (Részlet  A két Lenkey című regényéből)

Amikor Harsányi visszatért Maryampolba, a század már együtt állt a szokásos vasárnapi misére várva. De a pap helyett Schimpf százados érkezett, és felolvasta a Galíciában állomásozó hadak parancsnoka, Hammerstein altábornagy napi parancsát. A huszárok frissen borotvált arccal, díszruhában, karddal az oldalukon álltak, s hallgatták elöljárójuk szidalmait. Arra már oda se figyeltek, hogy lecsürhézte őket, Megszokták. De volt valami, amit ezen a napon különösen aktuálisnak éreztek. A parancsnak ugyanis jó része azzal foglalkozott, milyen büntetést kap az, aki megszökik, elhagyja az ezredét, zászlóalját, századát, vagy hűtlen lesz esküjéhez és az ellenséggel cimborál.
                                                                              tovább>>>

T. Ágoston László
Indulás kürtszóval
A házak a sarkon
Szemtelen, üresen
Néznek le rám, míg
A lámpa zöldre vált,
S szép-arcú percnők
Kényszervigyorában
Úszik a fénytelen ég…

Halott a kihajló vígság,
Rongy az új műanyag-
Világ , s csak várnak
Babátlan a babaruhák…

Halott ott lenn a bár, 
Mélyen alszik a „Vörös
Brokát”, s nincs már
A sok vak, vén barát…

Nagykanizsa, 2011.02.25.
Rada Gyula
Centrálé
Rohannak fenn a fellegek
űzik a tavaszi szelek
sarjadó erdőn ballagunk
csak nézzük egymást, hallgatunk.

A fűben kandi ibolyák -
felettünk bomlanak a fák
a halott erdő újra él
a mi szívünk, mondd mit remél ?

Lesz e számunkra is tavasz
vagy sorsunk mindent behavaz
s meg dermeszti szerelmedet -
e titkos, meghitt perceket...

Rohannak fenn a fellegek
kérdezel,  s én felelgetek -
mellettünk táncolgat a fény
de én tudom, hogy nincs remény.


1933-2007
G. Ferenczy Hanna
Rohannak...
Duray Tibor: Kisöböl.
Hát, igen.
Írni kell…
Klikkedi klikk klakk...
Kattog a billentyű,
mint nyári zápor
ömlik a szó.
Szilikon szilánkon
könyvtárak kincse, trillió digit,
bölcsek köve, költők álma
binary halomra hányva,
az igaz, meg a hamis,
a csatornák szennye,
meg minden, ami jó.

De!
Mi lesz majd, ha egyszer
megszakad az áram,
s a milliárdnyi jel
a sötét semmibe hull?

Akkor
majd az utolsó tört ceruzavéggel
egy gyűrött irkalapra írd fel
csupa nagybetűvel,
hogy élt egyszer egy állat,
okos, mindentudó:
az ostoba ember.


Kaskötő István
Írni kell!
Vint Cerf (az intrnet atyja):
"Elkerűlhetetlen, hogy nem is a túl messzi jövőben a digitálisan tárolt adatok hozzáférhetetlenek  lesznek."
Pápay Aranka
Karcsika
Regény részlet.

Falun az albérlet nyomorúságos tud lenni, pláne a sok gyerek miatt. Pápayék kaptak lakást egy, ki tudja hányadik nagygazdánál, de amikor újabb gyermekáldás előtt álltak, a háziúr megsokallta őket… Albérletről albérletbe költöztek, kegyetlennél kegyetlenebb körülmények közé. Átmenetileg még a Várban is elszállásolták a családot, de a nagyrészt magtárrá alakított épületből a szapora és kiirthatatlan egértömeg elől menekültek, bárhová, csak onnét el.
A régi nagy, kedélyes összetartást szinte elmosta az első világháború. A kapukat magukra zárták a családok. A súlyos sebesüléssel hazaérkező Jenő minden fillért élére rakva és kevés sikerrel, de minden régi ismeretséget megmozgatva kezdett újra kuporgatni, hogy végét vethesse az egyre rosszabb albérleteknek. Nagyon nehéz évek előzték meg azt, hogy sürgetővé vált az egyszer, háború előtt már meghiúsult tervük valóra váltása: saját házat akartak építeni.
                                                                            tovább>>>

Házinyúl lettem. Egy konformista féreg
az apám szerint - aki csak vadnyúl maradt-.
Untam már magam, az ugrálást, a rétet,
hogy kilenc a testvér, és száraz a falat,

beköltöztem hát egy falusi udvarba,
hol mindenem megvan, amit csak nyúl kíván,
- káposzta torzsája, kenyér, táp, meg alma -
és gazdám érces hangja lett a litániám.

Néha egy-egy nyúllány kerül ketrecembe,
- ahogy mondják jó vérfrissítő bak vagyok -
vagy száz fiam van, de egy se néz szemembe

amikor mesélek, - apámról hallgatok-,
túl közel van a múlt, és a zsigerekbe
elevenen élnek még a szabad napok.
Karaffa Gyula
A vadnyúl fia
Baranyi Ferenc
Egyszerű
Oly egyszerű ez: ha elvesztelek –
belepusztulok. Bármi lesz veled:
autó üt el, cserép zuhan le rád,
vagy ravatalod lesz a betegágy –
én utánad halok, nincs más utam.
A sorsomat kezelni egymagam
már túlontúl önállótlan vagyok,
élek, ha élsz – s ha meghalsz, meghalok.
Oly egyszerű ez. Semmi komplikált
nincs abban, hogy csakis harmóniát
fog fel fülem, hangom is puszta csend,
ha nincs másik hang, mellyel összecseng.
Megírták mások már, mi vagy nekem:
lányom, anyám, húgom és kedvesem,
testnek s kenyér, parasztnak a föld,
prófétának ige, mely testet ölt,
te vagy a fény az éjszakában – oly
banális mindez s mégis oly komoly.
Nekem te vagy a velem-futó magam:
kétágú útnak egy iránya van
s ágaink párhuzama oly szoros,
hogy a tekintet szinte összemos.
Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:
mikor magadhoz – hozzám vagy te hű,
magaddal azonos csakis velem
lehetsz mindig már.
Ez a szerelem.

Mint hasas tehénke, együgyűen
bámul és álldogál a réten,
az ég alján az ezüst-hasú
hold apadni készül éppen,
apadni készülnek a tengerek.
Eszébe jut a sok gyerek,
akik a szobába zárva bőgnek,
az ablakrács kockáin kidugják
fejüket és leskelődnek,
pillájuk véreres rózsaszirom.
Lassan elindul, hallgat,
mint hasas tehénke rózsaszín
hátulját ringatva ballag,
fölötte sziporkáznak a csillagok.
Szíve szörnyű hangosan dobog,
de ezt maga sem érti,
megáll, magára néz: belülről
apró lábak rúgásait érzi.
Juhász Ferenc
Mária

Lelkes Miklós
Széljegyzet
Kint nedves ágak felett varjú károg.
Bent tényleg nem sejted, hogy mi a kár ok,
míg képernyőn erőltetett mulatság,
s képernyőn túl csüggedt, becsapott ország?

Minap is egy lantos, - bájos butuska
de megmaradt, pedig nem mai fruska! -
ámultam, hogy mi mindent összehordott.
Kettős igazság csacskasága gondot

nem okozott neki, csak írta, egyre:
létezik az! Nos, hát érdek-szerelme
vezette, - vagy inkább egy tollas nyájhoz
tartozik, s csőrbe tettet papagájoz?

Nem kutatom. Higgye, hogy így, vagy úgy van.
Miattuk is mások, mennyien, búban!
S kik önérdekkel markolni akarnak
csupán, hazára oly könnyedén ...

Kettős igazság? Macska is nevetne
ezen (de inkább májat kérne kedve).
A GRÓFI SZÉRŰN (e lantos nem látja?)
mi volt pórnép, s mi grófok igazsága?

Nem véletlen említem ezt a verset
Adytól, mivel lég szikrákkal telt meg
újra, s akik munkát, kenyeret kérnek,
mit kapnak? Gúnyt és embertelenséget!

E lantos hölgyre most már csak legyintek,
akkor is, ha, fentről, Csillagom int meg:
- Légy türelmesebb! (Igaza van, de fáradt
vagyok, vinnem kell elképzelt Hazámat.)

E széljegyzettel ott vagyok a szélen,
szélsőség nélkül, de mégis egészen
szakadéknál. Varjúhad felszáll, károg.
(Hány károgónak is haszna a kár-ok!)

Szakadékok, múlt századok.. Az ország
feledékeny! Pokoltáncos bolondját
hányszor járta, majd megjárta e népség..
A múltban hány ma is kiáltó tűz ég!

Az, aki lát, valótól visszaretten:
mily nagy hiány maradt meg a fejekben,
s erekben vér mily könnyen téves útra
terelhető (Isten feltartott ujja

ha tiltaná, az is keveset érne)!
Lent könnycsepp hull elvesztett messzeségre,
de kél a tánc, hit-gőgösen hitetlen,
s nevet az Ördög: - Hol vagy, híres Isten?

(2013)
Vihar Judit
Öt haiku
Vannak még csodák:
királyné városában
fordul a világ!

Szürke háztetők
szomorú eső szitál –
szemem fátyolos

Hószínű a tél
belőle más nem maradt
csak egy hóvirág

Vidám lett a táj –
böjti szelek lengetik
fűzfák barkáit

Fodor Ákos halálára

Szíved hegedű
húrjain már nem zenélsz –
kész van a leltár
Kamarás Klára
Ünnepi percek
Az óvodában ünnepre készültek… A gyerekek egy kis segítséggel kokárdákat, zászlókat színeztek, ragasztottak.
Az óvó néni megpróbálta egyszerű szavakkal elmagyarázni, miért fontos március 15. Még néhány verset is felolvasott a Petőfi összesből, csak úgy találomra, ahol éppen kinyílt.
Délután a dajkák kíséretében mindannyian elmentek a térre, a 48-as szoborhoz.
Pár zászlócskát letűztek a virágok közé, a többit mindenki hazavihette.
                                            ***
Éppen az íróasztalnál ültem és a verseimet válogattam, mikor kisfiam papírzászlóját lengetve belépett. Még csak nem is köszönt, hanem azonnal kíváncsiskodott:
– Mit csinálsz?
– A verseket rendezem.
Felcsillant a szeme.
– Akasszátok fel a királyokat! – vágta ki harsányan.
Úgy látszik ez az egy mondat ragadta meg az óvónő ünnepi felolvasásából.
– Azt nem én írtam.
– Nem? – kerekedett rám a szeme – Hát ki?
– Petőfi Sándor. Ő egy nagy magyar költő– oktattam.
– És te mekkora vagy?
– Kisebb, sajnos sokkal kisebb…– vallottam be.
– Nem baj. – hagyta rá megbocsájtón – Akkor akasszátok fel a kiskirályokat!
A maga részéről ezzel elintézte a problémát és kiszaladt a kertbe, tovább lobogtatni a zászlót.



Jakab Tibor fényképére

alulról szagolom a hidat
a vasszerkezetet
mivel ilyenkor télen
nincs még ibolya
és mert nem fából van a híd

Debreczeny György
alulról szagolom
Albert-Lőrincz Márton
Londoni zsánerkép
A Covent Garden mögötti téren eljátsszák a nagy produkciókat
melyeket nem vitt színre a Theatre.
Az egyik ripacs báva menyasszony (bronzolt fátyol a testen az arcon),
kezét kinyújtja s mintha intene, férfi, esetleg némi pénzecske kéne.
A másik ripacs egy másik tömeg koszorújában mágneses térben lebeg, (aranypermetes frakkban lemezarc), a markát tartja hasonló indokból.
Odább a sűrű ételszagban, a földön ásít egy üres sapka.
Valaki (rossznak nem mondható hang) az Ave Maria dallamát nyomatja.
(Az én ajkamon is intonál,  mert imponál, s mert nagyon tetszik).
A dalnoklány: üres tekintet, a dallam torkából kifittyed.
Szlájmos arccal körbejár a mamája, kéri a gázsit kalapba,
egy pennytől a nincs határig, s lefittyen ajka, amikor mondom:
szori, nincs pénz, lesz mani, áj em keleteurópai,
(mosoly lehervad, szikrázik vad szem).
A dalnoklányt egy női kvintet követi, daluk a Moulin Rouge ködét szítja s ébresztgeti a vágy ölét. Egy turista kínai kislány (szülei pénzt nyomnak a kezébe) pénzt dob az izgága-ásító kalapba. Pár percen át hajlong a kvintet minden tagja, (női harmónia), körbe kígyózzák a nagylelkű csajszit. (Öt fontot adott – maga az élet, személyre szabott pózt is megérhet).
Én a drogos srácot kutatom, aki tavaly macskájával pózolt.
Nem találom, nem pillantom meg.
Kíváncsi voltam, a híres macska (be van idomítva)
meddig tartja elviselhetőnek a földi menedéket.
Tényleg színház az egész világ, vidám, feszes, félszeg, faramuci. Hazagondolok.
Mire hazamegyek, otthon mi várhat? Az aszfaltburkolaton nagyok a foltok. A foltok közt sokan vannak járókelő nagyok. Nem szólnak arról, mit gondol az utca népe, nehogy megdögöljék az a kis vézna négy évig brekegő hivatali béka, (egyeseknek tehén s igenis fejhető). Vajon tényleg átkeresztelik a KULTÚRPALOTÁT? (Bizáncra Rómát, farkasra a rókát?)
Bizony, ha mondjuk a Covent Gardent arról a most született (napokig no name) Goergeról neveznék el, a ripacsok, kik oly jól szerepelnek, bizonyára ők is más, megbízhatóbb helyet keresnének.



1

telt ajkad kármin pirosa bezárva
puha csók bajszom csiklandó cirógatása
vad harapásom se nyitja meg titkait

sem fogaid hószín ragyogását
sem jó illatú nedvvel teli nyelved
sem parttalan villódzó nevetésed

szerelmed mély bársonyos sóhajait
fel-felröppentő örömsikolyát s mind
a tajtékos ég-magasba emelő bódulatot

nem adod minden hiába haragszol

2

jól van hát szentjánosbogaram
páncélod tovább nem birizgálom

mit bánom én tőlem akár
el is ragadhat a feketepofájú végzet

a kettes villamossal a vágóhídig

3

ám ha hádészi utadon hevesen könyörögsz
jó sorsod kacagó isteneihez

bizonygatva ízlelgettél játszottál csupán
tudom végül megbocsátunk

s szent györgyként szabadító
győzedelmes dárdámmal

ott várlak

Vadász János
Élet-halál-játék
Uram!

hínár hálója fojtogat,
harag, utálat, irigység bánat
szövevénye,
törtetés, átgázolás taktikájának
kifinomult
mesterfogásait gyakorolja
rajtunk az idő;

konok ellentmondás, dac kutyái
csaholnak bennünk,
lázképek torzítják a tiszta elme
fényösvényeit,
partok tolulnak medernélküli
folyók fölé
új hidak illúzióját sejtetve
áthidalhatatlanul;

mérhetetlen szakadék űrterén
élünk helikopter-leszálló
pályák közt egyensúlyozva
ismeretlen akaraterő kényszerén,
amit a beletörődők
sorsnak neveznek,

mások meg újra- és újra
nekifeszülnek
beteljesülésre kódolt lényegük
csomópontjain
váró elágazás iránymutatásait
követni,
remény, bölcsesség okosság, türelem
kényszerképzetéből új szentélyt emelni
elgyötört korunk gyógyulását remélve;

egy szürrealista festő fő művét
állítjuk piedesztára,
- a téged ábrázolót Uram! -
s elébed szórjuk, hogy lásd
a soha be nem teljesülő ígéret földje
titokban megkaparintott törmelékeit-

Szombathely, 2014. december 30.



Koosán Ildikó
Talán számadás 2014

   Az a májusvégi nap emlékezetes lett az egész életünkre nézve. Apánk behívott bennünket a ház hátsó szobájába, amely öcsémmel, a mi gyerekszobánk volt. Én akkor végeztem a nyolcadik osztályt, öcsém a hatodikat. Az öreg nem volt ünnepélyes csak egyszerű tényként közölte velünk, hogy június elsejétől egy hónapra, nála, a vasútnál fogunk dolgozni.
   - Legalább megízlelitek a munkát! – mondta egyszerűen. – Meg kerestek egy kis pénzt! – tette még hozzá.
   Mi csak álltunk, egy kicsit letaglózva. Újszerű volt ez a tényszerű, férfi a férfival való közlés. Nem ehhez voltunk szokva, mert apánk azért meg kell mondani diszkrét ember volt. Nem szerette, ha mások is fül vagy éppen szemtanúi lennének a közte és fiai között zajló eseményeknek.
                                                                              tovább>>>
Kő-Szabó Imre
Nyári meló
Jó néha az elhagyott, régi
szomorúságban oldódni,
mint cukor a kávéban,
só a levesben -
lemaratni a szilárd önhittség rozsdáját
lelkem faláról csak vele, kettesben.
Nem megváltani semmit,
főleg a világot hagyni;
mégis várni
apró, kínjaidra vigaszt adó áldásokat,
hogy befussanak e kései vonatok
a szív sokszor lebombázott, de újra s újra restaurált
pályaudvarára.
Olyan ez, mint a hit. Vagy tán az is.
Jó így írni, elcsábítani a szavakat,
ott lenni, mikor születik a vers, készen a papíron,
majd fogni kezét mindvégig, amíg lehet.
Jó újra érezni pusztán érzéseimet,
amik szeretetre, néhány biztató szóra
és gyengéd figyelmességre vágynak.
Hiszen most lépnek át az igazi felnőttkorba,
nem csoda, ha törékenyek...

Pethő N. Gábor
Fragile
Lefelé baktatni amaz alagsorba annyi, mint leszédülni a lépcsőn.
Mégpedig kikorhadt, eleve járhatatlannak tetsző csigalépcsőn.
S mégis elérkezés! Belépés! De hiszen én akartam így. Piszkos sötétség, csak párafoltok. A fejek. Csak légypiszkok. Igen, egy-egy fej. Mind-mind egyesével.
Valamikor, hajdanán Még frissek voltak, ránctalanok,
üdén szemtelenek. Én akartam így. A padok, lócák nem látszanak, az alakok is csak azután sejthetők, hogy a szem alkalmazkodott a sötétséghez.
De hiszen már rövidlátó is vagyok. Ezzel nem számoltam. Ha gyertyagyújtást rendeltem volna el, bizony akkor is épphogy találgatnám az arcokat.
Így is találgatom. Valahonnan — az utca alsóbb rétegeiből? — csak-csak beszűrődik némi világosság.
Most bezzeg napsütötte szigeten volnék velük, hadd világoljon, illetőleg verje vissza a fényt a számos szörnyalak, amivé Kirké keze intésére átváltozának.
(Pohos, potrohos. Huncut a bíró. Kopaszok, forró vizet rájuk. Hess madár!)
Valahol ott rejtőzik, ott bujdokol s néha elsimul gyermekarcuk a felpuhult, elzsírosodott, kipállott szemzugok, orcák, állak, tokák hátterében. Vagy ama bizonyos gyermekarc merevedett, keményült, élesedett a mostani buzogányvéggé.
Kisebb csoportok különültek el egymástól. Sajátságos módon kör alakúvá rendeződtek, no és be nem engednének maguk közé, hiába kopogtatok a hátukon. A legbántóbb az, hogy buzgó zsongásuk egyszerre elhallgat, mihelyt megközelítem őket.
Egy szót sem értek. Hol a túláradó szeretet, a túláradó utálat, a túláradó közömbösség, mely annak idején egybepréselt mindannyiunkat?
Az ajtó felé húzódom. Még egyszer elüvöltöm a neveket, például: Nikolausz Gyuszi, Széll Sanyi, Révai Csabi, Nagy Jancsi! Még hogy Nagy Jancsi… merőben ritka név, nem igaz? Persze semmi válasz. Viszont utána, kiáltásom után két perces némaság következik.
Evickélek fölfelé: a lépcső valahogy kisimult.
Összegeznem kell: rákereshettem én akárkire, az biztos, hogy immár be kell zárnom az ablakot.

Bárdos László
Osztálytárskereső
a  világ
óriási szerelõcsarnokában ment elõre
hatalmas gépek között,
melyek már majdnem emberek,
mert egy gombnyomásra
               gondolkozni tudnak
és megoldják az algebrai feladatokat
és lefordítják az angolt
               oroszra
               és vissza,
és zenét szereznek,
verset írnak,
összeadnak
és kivonnak,
osztanak,
szoroznak
mindent,
és kitalálják,
             hogy mit gondol
az ember,
aki olyan nyugodtan megy
a világ óriási szerelõcsarnokában
a már majdnem-ember gépek között,
és  vállain ütemesen himbálózik
lassú lépéseinek komoly ritmusa,
pedig a gépek tudják,
hogy fél lenézni
             és felnézni,
oldalra  és hátra nézni,
mert a roppant méretek
arányosan megijesztenék.


Kántor Zoltán
Láttam az embert
Köves József
Sólet-szonett
Ó, azok a réges-régi sóletek!
Fehér babból, liba combjával, amely
füstölt; s persze gersli, főzni beletett
héjas tyúktojás, s libamell, valamely

hagyma s libazsír, így készítik el,
és ehető lesz, finom, elismerem,
ámde az igazi, ebben hinni kell,
ami már ritka - édes istenem -

mikor fazékban, kenyerekkel párban
kemencében sült, igazi pékségben,
látványa is vonzott, s már alig vártam

a fedőlevételt. S akkor szépségben
s őrjítő illatú párába zártan,
tömör gyönyörben űzte el éhségem.
Fetykó Judit
Berti, meg azok a dolgok…
13.
Az Ádventben továbbra is havas napok jöttek. A kint havas fehérsége, a fák ágaira, a fenyőkre, tujákra rakódott hó ünnepi díszbe öltöztette a tájat. Karácsony vigíliakor reggel Erzsike kalácsot sütött. Lehetett volna venni a boltban, de az asszony ragaszkodott ehhez a szokáshoz. Míg bírom… – mondogatta. A nagyobb kalácsok mellett volt egy egészen kicsi. Azt Berti szétosztotta kora délután az állatoknak. A konyhából mindenféle finom ételszag jött. A férfi befaragta a talpba a fenyőt, és felállította a nagyszobában, komótosan elkezdte feldíszíteni.
                                                                              tovább>>>
.......